Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. 
Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. 
Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta: 
"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem." Született optimista volt. 
Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy 
a helyzet pozitív oldalát kell néznie. 
Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és 
azt mondtam: 
Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. 
Hogy csinálod ezt?" 
Sándor azt válaszolta: "Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: 
Két lehetőséged van. 
Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. 
Minden alkalommal,ha történik valami, magam választhatok, hogy 
elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. 
Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, 
elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet 
szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam." 
"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű." szóltam közbe. 
"De, egyszerű." - mondta Sándor, "az élet csupa választási lehetőségből 
áll. 
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, 
hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, 
hogy hogyan éled az életed." 
Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon 
gyárat, hogy önálló legyek. 
Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy 
döntöttem, hogy élek. 
Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett. 
Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes 
intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a 
hátában. 
Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát. 
Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. 
Szeretnéd látni a sebemet?" 
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset 
pillanatában. 
"Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár 
hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, 
emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy 
meghalok." 
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni. 
Sándor folytatta: 
"Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól 
vagyok. 
De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek 
arckifejezését, 
ami azt jelentette: 'Halott ember.' 
És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást." 
Mit csináltál?" - kérdeztem tőle. 
Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás 
vagyok-e valamire, igennel válaszoltam. 
Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. 
Mély levegőt véve visszaordítottam: 'A gravitációra!' 
Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet 
választottam. 
Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott." 
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni 
való hozzáállásával is. 
Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes 
életet élni. Hozzáállás kérdése minden. 
Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap. 
Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt 
tegnap aggódtál."